Ma egy olyan beszélgetés előtt állok, amihez semmi kezdvem, de emberileg helyénvalónak tartom, így belemegyek, és mióta úgy döntöttem, legyen, egyetlen szó lüktet az elmémben: elfogadás.

Ez egy érdekes energia. Hiszen legtöbben úgy küzdünk azért, hogy elfogadják a véleményünket, érzéseinket, látásmódunkat, igazságunkat stb, hogy arról elfeledkezünk mi elfogadjuk-e, ha az ő álláspontjuk, az ő igazságuk az, hogy nem fogadják el a miénket? Mennyivel vagyunk különbek, ha elutasítjuk az elutasításunkat?

Az elfogadás gyakran nem több mint, stratégia. Azt mondjuk rendben, csináld úgy, gondold azt, hogy leállítsuk a másik törekvéseit, de magunkban sokszor továbbra is azt gondoljuk, hogy nem helyes amit mond, amit csinál, csak nem adunk neki hangot - egyelőre, mert egy nap úgyis kibuggyan belőlünk.

Elfogadni mostanában annyit jelent nekem, hogy tudni örülni annak, amit a másik gondol, még akkor is, ha az az én hátrányomat jelenti - hiszen részemről ez nem más, mint rossz rálátásmód, csak keresni kell olyat, amiben elfér a dolog. Emiatt megyek bele a beszélgetésbe a volt párommal, akivel eljutottunk arra a szintre, hogy látni sem birjuk egymást, mert a kommunikáció nem szól másról, mint hogy nekem miben kell változni, nekem miben kell hinni, nekem mit kellene követni, nekem hogyan kell viselkedni. Mivel azonos helyen dolgozunk, és elkerülhetetlen a találkozás, eleinte védekeztem, szálljon már le rólam. Azután támadtam, mint a védekezés egy másik formája, majd legvégül egyszerűen nem vettem róla tudomást. Bármit csinált, bármit mondott, átnéztem rajta, mintha nem csinálna semmit, nem mondana semmit. Na ez tetszett neki a legkevésbé, pedig ez ment nekem a legkönnyebben - de így nem igazán lehet együttműködni.

Most hajlok rá, hogy a béke kedvéért megint meghallgassam az ő játékszabályait, és kiderül lesz-e kedvem úgy "játszani" ... valahogy nagyon messze vagyunk egymás elfogadásától. Hiába is hagyok rá mindent, ha belülről tudom, hogy nem fogom azt csinálni, úgy csinálni, mert az nem én vagyok, az puszta elvárás felém. Mivel sok éven át együtt éltünk, rögeszméje, hogy jogosult arra, hogy irányíthat, pedig nem. Már nem.

Miért írok ezekről? Mert sanda gyanúm, hogy nem egyedül megyek keresztül ilyesmin és keresem mi lehet olyan megoldás, ami másoknak is segíthet. Ha valaki állapotos lesz, hirtelen feltűnik neki, mennyi állapotos nő rohangál az utcán. Ugyanígy tűnik most fel nekem, milyen sok embert visel meg a párkapcsolata - annak megléte, vagy annak hiánya. Az elfogadás kulcsszó a kapcsolatokban, ha az eltűnik, el kezdjük egymást nyirbálni, megszűnik a szabadság, el kezd minden borulni... a madár, amelyiknek megnyirbálják a szárnyát és nem tud repülni - pedig a madár lételeme a repülés - hogyan lehetne "boldog"?- (azt hiszem itt jobb a szabad, vagy a természetes szó, mint a  boldogság, hiszen állatoknál legtöbbször elemi ösztönökről van szó).

Apropó madár! Kutattam ugye a kacsa motívum után, a karkötő miatt, de elakadtam. Tegnap nemes egyszerűséggel rávágta valaki, dehát ez sasfióka! Mindegy is, csakhát sok mindennel vagyunk így - mást látunk benne, mást látunk bele, mást akarunk látni bele  - pedig ugyanarról van szó, attól, hogy nem ugyanúgy értelmezzük. Két dolog köthet bennünket össze - maga a dolog és az értelmezéseink iránti elfogadásunk - a kettő között szaladunk szerteszét. Ilyen Isten is, a Teremtő, az Eredő... ugyanarról irogatok számtalan elnevezéssel, számtalan értelmezéssel ... a különbség bennünk az értelmezés pusztán, az Eredőnk, a Forrásunk ugyanaz, a szavakon, az értelmezésen csúszunk el...