|
Vágyom, hogy szenvedd, mit velem tett az élet.
írtsa ki belőled nyomát is a fénynek.
Vágyom, hogy szomjazd a vágyat, mit érzek
hogy megérthessem végre értelmét e létnek.
Vágyom, hogy szenvedj, újra meg újra,
Vágyom… ha ez kell, hogy rátérhess az útra.
Vágyom a vágyad, hogy érezd, mit érzek
miközben lassan visszatérnek a fények.
Vágyom, hogy elbukj, hogy újra felállhass
mert boldogabb a vak, ha újra fényt láthat,
mint kik látnak, de csak félhomályban járnak.
Vágyom… hogy éhezd a létet,
mit ok nélküli boldogság éltet.
|
Szeretlek Végzet!
társam vagy
ki időnként felbukkan
s már tűnik is
ha végzett,
meghagyván egy álmot
mely nem is olyan álnok
ha megérted:
ÉRTED fordul ki sarkából a világ
hamár csak romokban áll
ÉRTED? mert én értem
így hát Végzet
nem kerüllek,
sőt követlek téged,
még akkor is ha éget,
kínoz és áltat
mibe a sors belerángat
elém rakván minden vágyat
hogy bukjak el benne
ha még mindig felettem áll,
s csak ész nélkül rángat.
|
fény-e a fény a fényben
vagy csak önnönmaga árnya
élhet-e sötétség nélkül
ki néz, de a fényt nem látja
várhat-e reményt a hívő
ha hite másban
nem önmagában lészen
értékes-e a boldogság
ha eléd rakják készen?
születik-e árny
ha nincs fény, mi vesse
érdekli-e a fény az embert
ha nincs ki szeresse
árnyként vánnyadt halálát
bánja-e ki szenved
megalkuvás-e a kínnak
ha egy árnynak enged?
|
Fürtökben lóg a kín
gyümölcse csábít, felénk int
s bár e gyümölcs íze fanyar
lassan senkit sem zavar
mindenki csak legyint
kiirtani egyikünk sem meri
félünk a kert nem bírja ki
fürtökben csüngünk egy vágyon
s átkozzuk a halottas ágyon
hogy nem volt merszünk lépni
s míg a gyümölcsös kertben csak ültünk
sorra megvénültünk
a kín pedig csak tovább termett
s az egész világra szert tett.
|
sírj száj!
hátha kap valamit a markod
látom mindig odatartod
hol dagad a zsák
hol erényeid méltatják
VIDD! Itt a zsák, neked adom
van kinek oszd.
Látod? hosszú sorban állnak...
Nem akarod?
Súlya csak addig vonz,
míg alá állhatsz
s fénye átjárja árnyad?
a cipelést látom meghagyod másnak...
|
hulló falevél
arany fényével néz rám
ahogy kúszik a halálba
színe még idézi a nyarat
de fénye fonnyadtan roskad a mába
féli a holnapot, mely a megnyugvást hozza, mert látja
a megnyugvással nem térhet ugyanabba a mába ...
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum