Sokszor érzem úgy magam, mint a képen a kötél. Egyik részem megy jobbra, mint a szemellenzős öszvér, másik részem haladna balra, mert úgy látja arra jobb, könnyebb; a kötél meg csak bomladozik köztük idővel az erőfeszítésben. Azonos irányba is nehéz cibálni egy makacs öszvért, hát még ellenkező irányba Bármelyik irányról meg tudom győzni magam, hogy helyes tud lenni bizonyos körülmények között, egyedül a kötélhez nem férek hozzá, pedig pont az vagyok én.

Én vagyok a kötél, amelyik egyik irányba sem akar menni, fogalma sincs irányokról, egyetlen dolga annyi, hogy összeköti a két részt, és azt szenvedi meg, hogy a két oldal két különböző irányba húz.

Miután belegondoltam, hogy a kép alapján azt gondoltam, tulajdonképpen én vagyok minden rajta: az ember (tudat), az öszvér (tudatalatti), a kötél (lélek) - épp csak hol ennek élem meg magam, hol annak, eszembe jutott, hogy leírhatnám hogyan pakolódott bennem helyre ki is vagyok igazán...merthogy eredendően nem is a kötél vagyok...

Egy kedves barátoméknál voltunk, ahol érezhetően többen voltunk, mint amennyit a láthatóak közül megszámolhattam volna a kezemen. Egy gyönyörű lakást képzeljetek el, ahova ha beléptek, rátok telepszik a szomorúság, a fájdalom, valamiféle nyomasztó érzés. Tudtam, hogy nemrégiben veszítette el egyik szerettét a család, de ez több volt, mint egy haláleset fájdalma. Kimentem a kertbe, leültem és csak megfigyeltem - és a megfigyelés tudás és vágytól mentes ürességébe gyorsan meg is jött a válasz.

A válasz egyik része azt magyarázta el, milyen felépítmény vagyunk. Megközelíthető ez többféleképpen, amit leírok csak egyfajta szimbolikus értelmezés. Beleköthetünk szavakba, de nem elnevezésekről szeretnék írni, hanem egy rendszerről.

Nézzük hogy is nézek ki a rendszer szerint: Vagyok én a motoros, a fizikai test, aki nyomja a gázt, vagy épp fékez, amit fizikai szemmel látunk. Van az elme, mely sugallja mit csináljak, megmagyaráz, igazol, ellenez egy program alapján. Van a Lélek, mely nem más, mint egy-egy életre szóló program, kiválasztott múltbéli emlékek, tapasztalások gyűjteménye, ami irányítja az elmén keresztül a testet annak függvényében, mit szeretne megtanulni a program. Ez a program nem egy zárt rendszer. Fejleszthető, alakítható. Bele lehet nyúlni lentről, elmeszintről és fentről is... de hol van az a fent? 

Nekem mindig azt tanították, hogy Igazi Énem a Lélek. A mostani tanítás nem ezt mondja. Eszerint van egy további részem, a Fénylény részem. Ez az a rész, mely magában hordozza az Istenit és mindannyiunk Fénylény része alkotja az Egységet, Istent, a Teremtőt. A Fénylény részünk az, mely mindenre emlékszik és a legtisztábban képes emlékeztetni Istenre is. A Lélek emlékei korlátozottak, egy életre kiválogatott emlékkupac.

Ezért van az, hogy sokan úgy érzik tudnak valamit, de nem férnek hozzá magához a tudáshoz gyakorlatban, mert korlátozza őket az erre az életre lehozott programjuk. Igen, valamelyik életben tudták, mert akkor megkapták a program részeként, de most nem. Ezért csak arrogancia, kérkedés, vagy vágy szinten rombolja őket a hiányos emlék.

A Lélek programja képezhető le például egy asztrológiai ábrára. Ez a program képlékeny, mint egy számítógépes szoftver. Belenyúlhat az elme is, lebutíthatja egy vírussal, és belenyúlhat a Fénylény részünk is, frissítheti, magasabb verzióra állíthatja - amennyiben hajlandóak vagyunk kapcsolódni vele. Ennek ideje jött el kikerülhetetlenül, ha nem akarjuk továbbra is megszenvedni mindazt, ami vár ránk.

Hogyan néz ki ez gyakorlatban?

Maradjunk saját példámnál. Meg kell tanuljak valamit valakivel. A Fénylény részem kiválasztja mit-kivel, ehhez elkészít egy programot, összeállítást emlékekből (Léleknek szóló karmikus leckék ), amik alapján bevonzom és történések lesznek köztünk. Például a program szerint én csak arra emlékszem, ami alapján vonzódom hozzá, a másik fél a saját programja alapján csak arra emlékszik, amivel taszít engem magától  - meg is van a be nem teljesült szerelem, mint megtapasztalnivaló, mint tanítás.

A test csak annyit érez, hogy vágyai vannak, amire mozdul. Az elme csak annyit tud, hogy akarja a kapott impulzusok alapján, így keresi a lehetőségeket, tervez - ha nem jönnek be a tervei, el kezdi termelni a gondolatokat, érzelmeket és szenved (attól amit saját maga termel). A Lélek futtatja a programot, amivel nem látja át az egész rendszert, csakis annyit lát, ami ahhoz szükséges, hogy kiváltódjon a tanítást szolgáló szituáció.

Ha ilyen helyzetben sikerül kapcsolódnunk a Fénylény részünkkel (tudatosság útján), akkor kaphatunk segítséget - rálátást, megértést, oldást. Ha ez nem sikerül, akkor belépünk az elme és a karmikus körök labirintusába, amiből a program (Lélek) fog a program lépései szerint kivezetni minket. Ha azonban közben az elme túlműködik, vírussal fertőzheti a programot, és akár az is megtörténhet, hogy újabb életben kell majd a végére járnunk új programmal.

Fénylény tudatosságszinten nincsenek csoportok, mindenki EGY, mindenki egyforma. A Fénylények tudatosságszintje a Shambala állapot.

Lélek szinten nincs csoportmentes állapot, hiszen a tanulás lényege pont a dualitásra, különbözőségekre épül. A cél, hogy sikerül-e kiemelkedni a jelenlegi életünkre hozott programból, magasabb szintre hozva azt még az adott testben.

Elme szinten belemerevedünk a múltba, a régibe, hiszen az elme számára elképzelhetetlen az ismeretlen, a jövő. Ha fantáziál is róla, múlbéli elemekkel teszi.

Test szinten ki vagyunk szolgáltatva tudatosság nélkül az elme gondolatainak, érzelmeinek. Ezért mondta Buddha: "Urald az elméd, vagy az fog uralni téged"

Végezetül egy újabb rövidke üzenet:

Isten nem kér semmit, adja amire szükségünk van, magától is. Az ima, melyben hozzá fohászkodunk valamiért nem más, mint az elfogadás, megértés hiánya és mást kérünk, mint ami magától jár nekünk egy általunk nem átlátott rendszerben. Ha úgyis a maximálisat adja nekünk abból, amit abban a pillanatban tud, akkor miért gondoljuk, hogy imáktól, rituáléktól meggondolja magát és többet, mást ad nekünk? Isten nem viszonyrendszerekben gondolkodik mint mi ... a Teremtés nem jó és rosszban működik, azt csakis a mi kondicionált elménk teszi.

Sokszor azért imádkozik az ember, hogy háláját, köszönetét fejezze ki, és nem azért, mert kér valamit. Isten ezt sem kéri, hiszen azért kaptuk amiért köszönetet mondunk, mert ez volt a következő lépés a rendszerben, így a köszönetnyilvánításra is csak nekünk van szükségünk, a saját rendszerünkben. Ám minden rendszer támogatja azt, amitől az ember jobban érezheti magát, és az őszinte hála érzése emeli a rezgésszintünket, míg az arrogancia, hogy" nekem ez járt" pusztít. A valós hála érzete rendkívül magas rezgés, ám láthatatlan. Amit láthatóvá teszel belőle az már rólad szól, az már másoknak szól; nem Istenről, nem Istennek. Kimutathatod látványosan is, csak tudj róla, Isten szemében ettől nem leszel több, előrevalóbb; rátalálhatsz viszont hasonlóan gondolkodókra, akikkel jól érezheted magad.

Keressétek mindazt, mely a Fénylényetekkel (szimbolizáljon ez a kifejezés bármit) erősíti a kapcsolatot! Haladjatok a híd egészén (test-elme-Lélek-Fénylény/Isten) és ne csak apró részletein futkározzatok értetlenül, szenvedéstől meggyötörten. A híd egésze tud átvezetni az ÚJ-ba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés