Régen vettem kezembe a Symbolon kártyát, de a macska épp az imént leverte, gondoltam belenézek, mire hívja fel mostanság a figyelmet. Az első szó, ami eszembe jutott róla: maszkabál.

Tökéletesen mutatják a lapok a kínlódást félelmek és vágyak között, az instablitást egymást ütő szerepek között. A Király, az egó lapja fennkölten mászkál le s föl a színpadon, és a kiegészítő lapok közben jelzik, csak addig van nagy arca, míg van hozzá közönség, amint önmagával marad, rettegve vonul vissza, nem bírja a csendet, ne bírja a tükröt.

Csipkerózsika álmát alusszuk édesdeden, ahelyett, hogy a Királyt döntenénk le trónusáról. Az egó visszavonulási folyamatától rettegünk, mint egyfajta betegségtől, inkább választjuk a kísértést, melyben újabb és újabb arc erősödhet ránk, hogy még több maszkot felhúzhassunk, de valójában nem jelöl mindez mást, mint hogyan sokasodnak félelmeink, amiket próbálunk különböző szerepekkel leplezni, ellensúlyozni.

Mindez hozhat jót is, amennyiben arra használjuk, hogy szembesüljünk azzal, mennyi arcunk van, mennyi félelmet próbálunk jelmez alá rejteni. Ha felismerjük mi mozdít bennüket egy-egy szerep felvállalására, Csipkerózsika álmunkból szép lassan felébredünk és találkozhatunk a herceggel, aki jelen esetben az illúziók szétpukkanását szimbolizálja.

Újra csak akkor vágyunk, ha megunjuk a régit. Csak akkor lesz igényünk az ismeretlenre, ha megcsömörlünk az ismerttől, ha már elviselhetetlenné válik - úgyhogy irány a maszkabál. Öltsünk csak magunkra mindenféle jelmezt, míg szezonja van a maszkoknak, utána már hiába vágynánk rá. Mindennek megvan az ideje, csak lépést kell vele tartani.

Akiknek lejárt a maszkok ideje, azok pedig legyenek türelemmel... lesznek társaik előbb-utóbb.