Sokféleképpen le lehet győzni önmagunkat.

• Nehéz meghaladni fizikai erőnket, próbára tenni a testünk határait.
• Még nehezebb kilépni a komfortzónánkból, kényelmünkből, megszokásainkból.
• Ennél is nehezebb legyőzni az érzelmi reakcióinkat, a gondolati berögződéseinket.
• És nagyon nehéz teljesen kiiktatni az elmét, megszűntetni a fizikai érzékszerveink ösztönös duális reakcióit - kivételensen nehéz legyőzni, kiiktatni önmagunkat, a kialakított, betanult énképünket.

Egyfajta edzés a testedzés fizikai gyakorlatokon keresztül. De bármi lehet edzés, amit rendszerességgel végzünk - nem csak fizikai gyakorlat, eképp a rendszeres koncentrációs gyakorlatok, meditáció stb. is egyfajta "edzés". Edzünk annak eléréséhez, amit a meditációk céljaként tűzünk ki - legyen az belső béke, belső csend, belső látás, intuíció, valamiféle képesség erősítése stb. azáltal, hogy gyakorta elvégzünk a cél eléréséhez mások által hatékonynak tartott gyakorlatokat.

Az edzésben a legnehezebb a kitartás, a rendszeressé tétel. Ehhez legtöbbször nem csak fizikai, hanem belső erő is kell, ezért tud jellemformáló lenni a sport, a fizikai edzés. A tudatos lét is egyfajta jellemformálás. Nem kitervelt viselkedés formákról, nem érdekek vezette manipulációról stb. van szó, hanem tudatos, folytonos önvizsgálatról, mely azt célozza meg, hogy felismerjük, mi minden megy rajtunk keresztül érzelmi, gondolati síkon, hogy a jelenben tartson a lehető legtöbbször a folytonos múltban és jövőben csapongás helyett. Önmagunkat legyőzni ugyanis csakis a jelenben lehet, MOST.

Az ilyenfajta edzés ugyanúgy kitartást, belső erőt kíván meg, mint a fizikai tevékenység. Nem egyszerű felismerni a rajtunk lévő láthatatlan maszkot, hogy levegyük azt, de megtanulható, kiismerhető a működési elve. A kiismerhetetlen az, amit az elme produkál, így az "edzés" mindig egyfata felfedezés is önmagunk irányában. Képzeljük csak el, milyen nehéz legyőzni a kétségbeesésünket, aggodalmunkat míg a kiváltó körülmények jelen vannak. Milyen nehéz rajtakapni a valós okot, anélkül pedig csak akkor szűnik meg az aggodalom, félelem, ha a körülmények változnak. Mi van, ha nincs hatáskörünk a körülmények felett? Amíg nem ismerjük ki önmagunkat, addig örökös függőségben leszünk.

Azt tartjuk, hogy a rabszolgáknak, a raboknak elvették a szabadságát, és sajnáljuk őket, de nem gondolunk bele, mi szabadok vagyunk-e? Nem vesszük észre, hogy nap mint nap vonulunk önként börtönbe: az elménk, a sztereotípiáink, elvárásaink, megfelelési kényszerink stb. börtönébe. Nem vesszük észre, hogy elmeműködésünk nem ad szabadságot egy másfajta működéshez, reagáláshoz, megéléshez, viselkedéshez, érzékeléshez, így életünk nagy részét azzal töltjük, hogy megtanuljuk, mely "utakat" taposták már ki mások, másik részében pedig megpróbáljuk magunkat belepréselni ezekbe a kitaposott utakba, mert félünk új utakra lépni, vagy mert nem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá.

Az emberi tudatosságszint fejlődésében eljutott oda, hogy döntést hozhat nem csak abban, hogy mit egyen reggelire, hanem abban is, miről mit gondoljon, mit érezzen. Ehhez nem arra kell edzeni, hogy ki tudjuk választani a megfelelő irányt, hanem arra, hogy le tudjuk győzni, azt, aki a döntéseket hozza megszokásokból, félelmekből - azt a régi gondolkodásformát, amellyel azt hittük, hogy döntési szabadságunk van, pedig csak egy irányba haladhattunk vele, lineárisan: okozatból következménybe. A vertikális történések (szinkronicitások) idejét éljük, amikor az út választ ki bennünket, nekünk csak végig kell mennünk. Ez csak akkor nem lesz küzdelmes, ha sikerül felismerni mi a különbség a szándék és az akarás; a megértés és önmagunk győzködése; az elfogadás és a beletörődés között, és sorolhatnánk tovább, mennyi útkereszteződés létezik, ahol eltérül az utunk anélkül, hogy észrevennénk, mert nem akarjuk elfogadni, hogy az útirányt ezekkel a döntésekkel adjuk meg ... az útból ugyanis nem az marad velünk ténylegesen amerre jártunk, hanem az lesz részünk, ahogyan megéltük azt.