A megfigyelésnek különböző szintjei vannak. A legjobban az megy nekünk, hogy másokat (meg)figyeljünk, nem véletlen a népi mondás: "Más szemében a szálkát is, a magadéban a gerendát sem".

A megfigyelés az alapja az önvizsgálatnak is, a különbség a megfigyelés iránya: nem másra, hanem önmagunkra irányítjuk. Ennek is vannak különféle szintjei.

Megfigyelhetek külső dolgokat magammal kapcsolatban - "ma jól nézek ki" "már megint híztam" "ez a ruha nem áll jó nekem". Ezeket mind figyelemmel kísérhetik mások is (megerősíthetnek benne, ellentmondhatnak), csupa olyan dolog, ami relatív, befolyásolni tud, hiszen nem legmélyünkből fakad a megfigyelés, hanem valamely már porral betakart rétegből, komplexusból, átmeneti hangulatból, megfelelni vágyásból, elvárásokból stb. indul ki.

Van a megfigyelésnek az a szintje, amikor a bennem végbemenő belső, érzelmi mozzanatokat figyelem meg: melyik szituáció hatására mi megy végbe bennem. Rám üvölt a főnököm, mit érzek? Ez már egy mélyebb sík, de itt is működhetek egyfajta szűrővel, ami nem fest rólam túl jó képet, azt nem vagyok hajlandó mélyebben megvizsgálni (=olyan szinten, hogy el is tűnjön), arra csak indokot keresek, miért indokolt. Pl. észre tudom venni ha szomorú vagyok, ha féltékeny vagyok, de hogy hibáztam, hogy önző lennék stb., azt gyorsan halványítom azzal a ténnyel, hogy áldozatba fordítom át a magamról alkotott képet. Én csak áldozata lettem valaminek és arra reagáltam. Igen, haragszok a főnökömre, mert rám üvöltött, de azt nem vizsgálom meg, miért üvöltött rám, vagy ha megteszem, megtalálom a mentségem, hogy indokolatlanul üvöltözött velem - a megfigyelés átvonul elemzésbe, ami továbbra is csak elmejáték.

Az elme általi megfigyelés mindig relatív, a dualitás szinten marad, így az elme minden megállapítása további érzelmet, gondolatot vált ki belőlünk. Olyan, mintha nem látnánk meg a fát az erdőtől.

A valós megfigyelés eképp, amiről Mesterek szólnak, ami a legmélyebb szintről fakad, az saját elménk megfigyelése. A tudatos lét alapja, hogy nem azt figyelem meg az elmém hogyan nyilvánul meg, milyen gondolatban, milyen érzelemben, és az mennyire indokolt, vagy sem, mert ezzel csak minősítem az elmém, újabb energiákat - gondolatokat, érzelmeket - generálok saját magam. A tudatos lét alapja, hogy a puszta tényt figyelem meg, hogy működik-e az elmém, teljesen mindegy, miként teszi azt. Tehát nem az elmémmel vizsgálódok, hanem az elmémet vizsgálom meg, vizsgálódik-e éppen. A valós csend nem a megvizsgálás folyamata és eredménye, hanem az elme teljes kiiktatása, még csak ne is vizsgálódjon

Természetesen ez a csend átmeneti állapot emberi testben, mint a csend a hangjegyek között egy-egy dallamban. De a dallamot az különbözteti meg a zajtól, hogy a hangjegyek között ott van a csend. A lelki békét az különbözteti meg a hullámzó kedélyállapottól, hogy időnként sikerül teljesen leállítani az elménket.

A belső csend ilyen módszerrel való megtalálásához szükség van "önfegyelemre", ami egyfajta képesség, hogy ellenálljunk energetikai hullámoknak (érzelmek, gondolatok), ez pedig nem csupán tanulás kérdése, hanem a csakrarendszer tisztaságának kérdése.

Most pedig hallgassunk egy kis Moojit, aki nagy mestere az efféle önvizsgálatnak és láthatóan kiegyensúlyozott, sugárzik belőle a jókedv, stabilitás, hit.

(magyar feliratot be kell kapcsolni)