A tudatos lét egyik alapeleme az idő: a MOST.

Az elme olyan, mint egy kisállat, szívesen elkóborol. A tudatosság olyan, mint a gondos gazdi, szeretettel hazavezeti. Amíg a kisállat nem tudja hol a helye, addig pórázon tartja, azaz fél szemmel folyton figyeli - megfigyel, megvizsgál, felismer - és önfegyelemmel terelget. Egyik területe ennek az emlékezés.

A szenvedés egyik forrása az, hogy az elme szívesen kalandoz a múltban, hiszen van emlékezőképességünk... szerencsére. Emlékezés nélkül hiába tanulnánk, hiába fejlődnénk, ezért az emlékezés szükséges adatgyűjtés. Az elme azonban nem csak adatokat gyűjt, hanem hozzájuk csapódó érzelmeket is, nem csak arra emlékszik, ami az életbenmaradásunkhoz, megfelelő működésünkhöz szükséges, hanem arra is, ahogyan megéltük a dolgokat - milyen jó volt, milyen rossz volt, milyen félelmetes volt stb. Feljegyez mindent, tudatos szinten, vagy tudatalatt és szelektíven dobálja nekünk bele a Jelenbe azt is, amivel csak szemetel és akkor borulunk érzelmileg, mikor már a túl sok szeméttől nem látjuk mi az igazság, a "tiszta állapot".

A tudatos lét egy szeretetteljes állapot, nem pedig fegyház. Az elmét nem megrójuk, mert az elme arra is emlékezni fog lelkiismeretfurdalással, bűntudattal és ezeknek megfelelő reakciókkal szemeteli tele az életünket. A tudatos lét azt jelenti, hogy tudjuk, tudatában vagyunk, felismerjük mi miért történik, mint áramlat - nem azért, hogy megfogalmazzuk, elemezzük, hanem azért, hogy ne tudja az elme tovább fejleszteni tévirányokba.

Amikor egy csónakban vagyunk és hirtelen hatalmas örvénylés van, veszélybe kerül az életünk, akkor sem azzal foglalkozunk, hogy a folyót szidjuk, hanem igyekszünk megoldani a helyzetet, csakis utólag jut eszünkbe panaszkodni, szitkozódni, elmével felmérni milyen helyzetben is voltunk, azaz utólag kezd el "szemetelni" az elme, a MOST megélésében képtelen.

A MOST olyasmi, amit az elme szinte fel sem tud fogni. A MOST ugyanis nem idővallum, hanem állapot - elmementes állapot. Ahogy beindul egy gondolat, érzelem, máris nem a MOST-ban vagyunk, hiszen a gondolat már visszavezethető az előző pillanatra, mégsem baj, hogy gondolataink, érzelmeink vannak, a pórázzal ügyesen visszaterelgethetjük magunkat a Jelenbe. Ehhez tanuljunk meg emlékezni!

Az emlékezés egyfajta óra az elménkben. Ez működik spontán, tudatalatt és működtethető tudatosan is: akkor tekerem visza az időt, amikor én akarom, oda ahova én akarom, azért, amiért én akarom. Ha szükségem van valami emlékre, akkor "visszamegyek érte". Ha spontán fordulnak vissza a mutatók, olyan eseményhez, aminek a társuló érzelmei -hiszen azok is elöntenek minket az emlékezéssel - kiborítanak, aggodalmat ébresztenek, elszomorítanak stb. akkor nem egyszerű rögtön kikapcsolni ezeket, nem egyszerű azonnal kiiktatni az elmét, mert az ellenkezésünkkel csak még erősebben fog működni. A tudatosság felismeri ezt és azonnal más munkát ad az elmének, az elme ugyanis imád dolgozni.

Tudatosan más felé irányítjuk a figyelmet pl. úgy, hogy másra kezdünk el emlékezni. Vagy egészen más eseményre gondolunk vissza, ami pozitív érzelmekkel tölthet fel bennünket, vagy pusztán arra a mechanizusra fókuszálunk, ami történik: arra emlékezünk, hogy minden átmeneti, a rossz után mindig jó jön, a negatív után mindig pozitív jön, ez az élet törvénye, épp csak idővallumokban csúszkálunk. Olyan dolgokra emlékszünk vissza, amik semlegesek, nem járnak érzelmekkel, amik lekötik az elmét, de nem a személyes érzelemvilágunkat célozzák meg. Erre jók a mantrák például. A mantrák elterelik az elme figyelmét. Ugyanez a folyamat mutatkozik meg tudatalatt, mikor valaki munkába menekül, átkapcsol olyan területre, ahol úgy érzi nem sérülhet érzelmileg - de ez többnyire nem tudatos folyamat.

Az elme szereti a monoton dolgokat, a spontaneitás kibillenti. Ha az elme belesodor egy állapotba, hajlamos abba egyre mélyebben belehúzni, "hergeljük magunkat" hacsak tudatosan ki nem billentjük, azaz másként reagálunk, mint ahogy korábban tettük.

Például elér minket egy fájdalmas szakítás, korábban elővettük a régi fényképeket, hetekig nosztalgiáztunk több csomag papírzsebkendővel, és azzal kínoztuk magunkat mi minden nem lesz már; minden barátunknak ugyanarról meséltünk milyen sérelem ért minket, végignéztük a volt kapcsolatunkban megnézett filmeket stb.... Most adunk magunknak pár napot megsiratni magunkat, hiszen minden veszteségnek jár a gyász, majd tudatosan valami "pótcselekvésbe" fogunk, ami beindíthatja a kreativitásunkat - ez lehet festés, lakás átrendezés, valami új ismeretanyag elsajátítása, gondoskodás másokról, természetjárás stb. stb. - ami megváltoztathatja az érzelmeinket, az energiánkat - ez ne olyan dolog legyen, ami függőséget okozhat! (dohányzás, szerencsejáték, alkohol és társai hosszú távon csak méginkább lehúznak), ugyanis a harmadik lépés az lesz, hogy idővel ezt a "mankót" elengedjük, vagy teljesen, vagy csak azt a gondolati részét tesszük le, hogy mankónak használjuk és kiteljesítjük valami önmegvalósító tevékenységgé. Negyedik lépésként pedig, mikor már megerősödtünk érzelmileg, tudatosan visszamegyünk a múltba és feldolgozzuk az emlékeket, de mindennek megvan az ideje. A tudatosságban fontos az időzítés. Tanulj meg időzítetten emlékezni!

Bármiben tud segíteni az elterelő hadművelet, de mint mindent, ezt is meg kell tanulni. Türelem, átölelő lágyság kell hozzá, nem kemény merevség, nem önmarcangolás, nem elvárások ... aki kipróbálta már biztos érti miről írok...aki nem, bármikor kipróbálhatja.