A mai napon 10 km-t sétáltam "magamba fordulva" az Uluru hegység körül. Megálltam a különböző részeinél, megfigyeltem a rajta kialakult képződéseket, "ábrákat" és nem győztem betelni velük. A testem különböző részei sajogtak a fizikai fájdalomtól, ahogy megindultak a  tisztulási folyamatok, de nem a fizikai fájdalom tűnt fel, hanem a megtiszteltetés töltött be, hogy itt lehetek. Ez a harmadik alkalom, de most vagyok először tényleg ITT, miközben itt vagyok.

Természetesen sok minden próbál ebből kihúzni, problémák a bérelt autóval, mindenféle anyagi síkú kihívás - de valahogy nem tartósan, és nem sikerül felrúgni azt, amiért kijöttem, hogy egyszer végre legyek is ITT, ne csak járjak itt.

Éjjel nem sikerül sokat aludnom, mert annyi dolgot dob fel az elmém, amit ki kell tisztítanom, mégsem vagyok fáradt, valahogy más tart egyben, ébren, fitten. Olyan érzés, mintha belső elbeszélgetésen lennék, valahogy még a turista csoportok is elkerülnek, és itt, ahol ritkán esik az eső, az első kör után cseperegni kezdett...

Mielőtt kijöttem Ausztráliába, már akkor éreztem, újabb emberektől fog elválni az utam, mert nem egy az értékrendünk és csak feltartóztatjuk egymást. Az ilyesmitől először megijed az ember, de azután rájön, a sok ismételgetés komfortjának lejárt az ideje. Egyszerűen nem tud örömöt adni, senkinek. De bárki viselheti "elnyűtt ingként", szabadon, ha úgy dönt.

Az első rövidebb "elbeszégletésem" arról szólt, kivel osszak meg bármit kinttartózkodásom során (kivel legyek kapcsolatban), a második azt fejtette ki, mi a különbség az odaadás, és a függőségig rajongás között, ma pedig a fél napom a légzésről szólt - különféle légzőgyakorlatokról, amiket sorra kipróbáltam, kipróbáltattam azzal, akinek volt kedve hozzá és nagyokat  nevettünk. Az út végefelé már azon is nevettünk, ha egy fűszál elgörbült a szélben, eltűnt minden, ami komorrá teheti ezt a világot...pusztán tudatos légzéstől.., melynek teremtő ereje lehetne, ha élnénk vele...